Elfogultság nélkül állíthatom, hogy a Bakony minden évszakban gyönyörű. Tavasszal az ébredező természet látványa, nyáron a zöld ezer árnyalata, ősszel az álomba szenderedő erdők, míg télen a mindent beborító hótakaró ejti ámulatba az ide látogatót. Így történt ez egy késő őszi hétvégén is, amikor csapatunk a Dunántúl eme csodáját járta be.

Párás, ködös reggel köszöntött ránk, az eső lába is lógott a levegőben, mi azonban a felfedezők izgalmával vágtunk neki az útnak. Nem terveztünk túlságosan nagy távot bejárni, mivel páran tapasztalatból már tudtuk, hogy az elmúlt napok csapadékos időjárása még okozhat nehéz perceket a nap folyamán. Első állomásunkhoz, a Cseszneki várhoz, apró utcákon, templomkerten át vezetett az út. A várat 1263 körül építtette IV. Béla király kardhordozója, báró Cseszneky Jakab. Elsősorban védelmi feladatot látott el, ugyanis it haladt át az Alföldről Pannonhalmán át Győrbe vezető „sóút”. Az vár a történelem során többször gazdát cserélt, birtokosai között voltak a Csákok, a Garai család, Szapolyai István Török Bálint, Wathay Lőrinc és az Esterházy család. A háborús időkben főként lőszer- és élelmiszerraktárként működött, illetve hadifoglyok gyűjtőhelye volt. A viszályok elmúltával azonban szerepe megváltozott, az Eszterházy grófok kastéllyá alakították. Egészen a 19. század elejéig élvezhették annak kényelmét, mivel az 1810. évi földrengés, majd a későbbi tűzvész lakhatatlanná tette. A vár feltárása és helyreállítása napjainkban is folyik, de még így, romos állapotában is impozáns látvány. Miután a várba nem sikerült bejutnunk, folytattuk utunkat..

További képek>>

Időközben az eső is útitársunkká szegődött, igazi őszi időt varázsolva nekünk, s jelentősen megnehezítve a túrát. Rövid idő alatt minden sáros lett, az emelkedőkön csak kisebb nehézségek árán tudtunk feljutni, de a táj még így is gyönyörű volt. A fákról lehullott levelek a sárga és barna minden színében ott zörögtek bakancsunk alatt. A Z majd P+ jelzést követve értünk el a Cuha-völgybe. Az utat itt az tette igazán izgalmassá, hogy a jelzések hol a patak egyik, hol a másik felén kanyarogtak. Így nem volt mit tenni, néha bizony a vízből kiálló köveken át vezetett az út, s elég volt egy óvatlan pillanat, s máris a hideg Cuhában találtuk magunkat. Van viszont a völgynek egy másik érdekessége is, itt halad át ugyanis Magyarország egyik különleges vasútvonala. Műszakilag egyedülálló az országban a Porva-Csesznek és Vinye közti szakasz, ahol a vonat három alagúton és két völgyhídon át halad keresztül a Cuha-völgyben. Egy darabig mi is ezen a szakaszon haladtunk, amíg el nem értük következő állomásunkat, Vinyét. A kis települést ma mindössze 5 család lakja. Ám a lakosság lélekszáma ellenére a település korántsem nevezhető néptelennek, hiszen Vinye a Bakony turistáinak egyik kedvenc kiindulópontja, az innen induló túraútvonalak pókhálószerű szövevénye igazi kihívást jelent a lelkes vándoroknak. Kis pihenő és rumos tea után mi is folytattuk utunkat, megörülve a hirtelen előbukkanó napnak. A Kőpince-forrást elhagyva a Zörög-hegy mellett haladtunk, kiélvezve az őszi napsütés minden pillanatát. A visszaút szinte pillanatok alatt elrepült, s egyszer csak azt vettük észre, hogy a lemenő nap fényében ott magasodik előttünk ismét a Cseszneki vár romja.

Pár héttel első bakonyi barangolásunk után leesett a hó. Ennek örömére ismét nekivágtunk az erdőknek, csak most rendhagyó módon, fogattal. Szállásadónk és vadásztársai már kora hajnalban elindultak a hajtásra, mi pedig kicsit később követtük őket a rengetegbe. A köd és a pára már régi ismerősként köszöntöttek bennünket induláskor, most a hideg volt az, amivel fel kellett venni a harcot, de pár gyapjú takaró ezt a problémát hamar orvosolta. Németbányáról indultunk felfedezni a régi „kis” vasút és a bauxitszállító út azon vonalait, melyeket még nem hódított vissza teljesen a természet. Út közben fogathajtónk lelkesen mesélt a helyről, a látnivalókról, a kis falvakban élők mindennapjairól. Miközben ittuk minden szavát, fél szemünket az erdőn tartottuk. Bíztunk abban, hogy esetleg vadakat is látni fogunk, de úgy tűnt, aznap nem csak a természet aludta téli álmát. Ennek ellenére egészen különleges élmény volt bepillantani az erdő életébe úgy, hogy a lábunk szinte nem is érintette a talajt.

Pár óra kocsikázás után végül visszamentünk Németbányára a szállásunkra, ahol bepillantást nyerhettünk a helyi gasztronómiai csodákba. Hogy a vadászok most jártak-e szerencsével vagy korábban, nem tudom, de fenséges vadételek fogadtak bennünket visszatértünkkor. Volt az asztalon tárkonyos borjú ragulevest, vadas, sütemény, forró boros tea és még ki tudja, mi minden. Mikor elköszöntünk, megígértük, hogy nem ez volt az utolsó látogatásunk, mert még itt is, ahogy Magyarországon sok helyen, van még mit felfedeznünk.

Adri

<<Vissza a főoldalra