|
A lágy szellő finoman játszadozik a
Zemplén magas fáinak leveleivel. A
völgyekben megragadt hajnali pára lassan
elillan a vakító meleg napsütésben.
István várnagy szakállas arcával az ég
felé néz, imát mormol magában, amíg
fénytől hunyorgó tekintetével követi a
nap korongját átszelő sólyom röptét. Még
akkor is figyeli, amikor egy halk ámen
kíséretében sisakját a fejébe nyomja. A
pillanatnyi nyugodtság érzése azonnal
szertefoszlik, ahogy az északi oldal
felé fordul, és kardját magasba emelve
állati üvöltés hagyja el a torkát.
Százak ordítanak fel egyszerre a
sáncokon, mielőtt a támadó cseh király
szepesi szászaira vetnék magukat. Kardok
és pajzsok csapnak össze nagy zajjal,
győzelmi kiáltások és halálhörgések
keverednek össze a tébolyban…
Így történt hát, hogy midőn életek és
zászlók, mint falevelek hulltak a
sziklás földre, Aba Amadé nádor, az Aba
nemzetség fője, 1304 eme napján megvédte
várát és Károly Róbert koronáját.
Itt állunk most ketten. Ugyanaz a
hely, ugyanaz a hegycsúcs és ugyanazok a
sziklák, de már minden más. Az idő és a
természet mindent megváltoztatott. Az
egykori vár területén magas fák nőttek,
a sáncokat benőtte az aljnövényzet, és
már csak két kis falmaradvány utal a
vártorony egykori helyére. A vár,
amilyen titokzatosan épült, úgy is tűnt
el a föld színéről. A kilátás a bérc
tetején csodálatos, a lábunk előtt hever
a Zemplén fantasztikus látványa. Mégis
szomorú vagyok, mert csak egy marék kő,
egy sánc és egy megsárgult oldal maradt
a történelemkönyvben Amadé és fiai után.
Így vész el minden a múlt
homályában, de talán nem kell így
lennie! Vándor, ha a Zemplén kanyargós
ösvényein jársz a piros jelet követve,
kérlek, állj meg Amadé romjánál, és
emlékezz rájuk! Egy perc is elég, hogy
ők tovább éljenek, mert amíg emlékezünk
rájuk, nem halnak meg, nem tűnnek el
nyomtalanul.
További képek>>
Még egyszer ránézek az ősi maradványra,
majd biccentek Adriennek, hogy
induljunk. Késő délután van, és mi
izzadságban fürödve haladunk tovább a
Pálos kolostor romjai felé. Az ösvény
jobb oldalán kis patak követ minket
kanyarogva, hol egész mellettünk, hol
pedig mély völgybe süllyedve. A csobogó
víz hangjai beleolvadnak az erdő hangjai
közzé, a mohás kövek tövében páfrányok
zöldellnek, ágak roppannak a talpunk
alatt. Csak bámulunk mosolyogva,
hihetetlen mindaz a szépség és nyugalom,
ami itt körülvesz minket.
Már
második napja vagyunk úton, a lábunk fáj
a kimerítő úttól. Pusztafaluban
szálltunk meg egy nagyon kedves
asszonynál. Az első nap egy könnyebb,
bár hosszú túrát teljesítettünk
Pusztafalutól Füzéren át Hollóházáig.
Sose fogom elfelejteni azt a pillanatot,
amikor kiértünk Füzér határában az
erdőből és először pillantottuk meg a
Füzéri várat, amely a kék éggel a háta
mögött, tekintélyt parancsolóan
emelkedett a fejünk fölé. Még most is
nagyot sóhajtok, amikor rá gondolok.
Közben egy ág csapódik nekem. Figyelni
kell, már megint elkalandoztam. Már nem
vagyunk messze a kolostor romjaitól. Az
ösvény szűkül, a fák lombjai szorosan
összehajolnak a fejünk felett, kétoldalt
vadszeder burjánzik, amelyen már
pirosodnak fanyar termései. „ Milyen jó
pálinkát főzhettek ezekből régen a
szerzetesek” tréfálkozom, amint hirtelen
előbújt a fák lombjai közül a kicsiny
kolostor magas fala. A kolostor oltárát
1420-ban szentelték fel, majd a
reformáció idejében kirabolták és
feldúlták. Pusztulását már 1940-ben
gönci kőművesek próbálták megóvni. Azóta
is több állagmegőrzési munkálatot
végeztek rajta, erről tanúskodik egy
bokorban talált, ottfelejtett tábla is.
Az épület még romjaiban is lenyűgöző.
Jól látszanak a kort jellemző íves
ablakok, a boltívek. Az oltár helyén egy
kereszt áll, rajta kis koszorúval
bizonyítván, hogy a hívők nem feledték
el Isten eme hegyek közzé dugott házát.
A kolostor elejét azonban már a
természet elkezdte visszahódítani,
hatalmas bokrok zöld levelei takarják a
falmaradványokat.
Továbbhaladva Telkibánya felé ledöngölt
és kiemelt talapzatú ösvényen haladunk.
Adriennel azt tippeltük, hogy ez
lehetett a régen használatos út a
kolostorba. Kényelmesen még egy óra
innen az út Telkibányáig, amely felé a
túraút patakon, hegyoldalon és völgyön
keresztül át halad. Én a túrázók azon
fajtájába tartozom, aki egy adott helyen
nemcsak a környéket akarja megismerni,
hanem a konyháját is. Ettem már tevehúst
sivatagban és sült aligátort Florida
mocsaraiban, mert hiszem és vallom, hogy
hogyan is tudnám megismerni a
környezetem, ha nem azonosulok az ott
élőkkel? Aki egyszer Telkibányán jár, és
üresen kondul meg a gyomra, mint a
lábdob mély hangja, az semmiképpen se
hagyja ki az ottani konyha remekeit,
mint például a Telkibányai ragulevest,
vagy a Zempléni szarvasragut. S kívánom,
élje át az elégedettség érzését, amikor
jóllakottan, megmerevedett izmokkal
megpihen egy árnyékos padon, s jóleső
mosollyal néz fel a zöldellő
hegyoldalra. „ Igen, ott voltam,
átéltem, megcsináltam!”
További képek>>
Harmadnap izomlázzal ébredtünk.
Gyors reggeli, és a célpont a füzéri
vár. Nem nagy távolság, két kilométer,
de milyen úton! A hatalmas fák alatt
hangyának éreztük magunkat. Nekem az
„alázat” és a „tisztelet” szó keringett
a fejemben, amint felkapaszkodtunk a
hegyoldalon, hogy aztán az ösvény újra
lefele vigyen, a vár sziklájának lába
alá. Ott felfrissültünk a sziklából
előbukkanó jéghideg forrásvíztől, majd
nekivágtunk a várba vezető meredek
útnak. A vár
építésének ideje ismeretlen, a korabeli
iratok 1264-ben említik először.
Valószínűleg az Aba nemzetség egyik
tagja építtette. 1285-ben a már fentebb
említett Aba Amadé birtokában is volt
egy rövid ideig. 1526-ban pedig egy évig
rejtegette itt a Szent Koronát Perényi
Péter koronaőr. Sajnos a vár története
hasonlóan ért véget, mint országunk
számos csodás váráé. 1676-ban a császári
katonaság lakhatatlanná tette és
elhagyta.
Napjainkban vár
folyamatosan állagmegőrzésen esik át,
így egyre szebb és szebb. Újra
bejárhatjuk a tornyot, a falakat. A
mászástól megfáradt utazó a kapuban egy
pohár borral nedvesítheti meg száraz
torkát, miközben az orrát csiklandozza a
kemencében sült kenyérlángos finom
illata. Innen, a hegytetőn magasodó
büszke vár romjaiból állva belátni az
egész területet, a környező falvakat, a
hegyek büszke bérceit. Kis
szusszanás, és már araszoltunk is lefelé
a meredek úton Füzér főterére, ahol
várnapot tartottak. Ennek tiszteletére
lovagi tornát is rendeztek. Időben
érkeztünk, és egy pohár sörrel a
kezünkben elvegyültünk a falu
apraja-nagyja között. A lovagok játéka
lenyűgöző volt, amint egymással
küzdöttek. Múltunk tiszteletére újra
összecsendültek a kardok, horpadtak a
pajzsok a buzogányok súlyos csapásai
alatt. Íjak feszültek meg és lándzsák
csapódtak a fába. Lenyűgöző volt,
csakúgy, mint a korabeli tánc, zene és
viselet.
Csak elismeréssel
adózhatunk ezeknek a hagyományőrző
egyesületeknek, akik saját erőből
mindent elkövetnek, hogy ne vesszenek el
múltunk eme dicső lapjai egy poros
könyvtár alsó polcán. Inkább
megelevenítik és elhozzák azokat nekünk,
a rohanó világban élők embereknek, hogy
velük együtt éljük át újra a
történelmet, s ne feledjük el soha, hogy
honnan jöttünk, és kik is voltunk.
Gyula
<<Vissza a
főoldalra |
