További képek>>

A zátony, ahol kikötöttünk, koralljairól híres. „Persze-persze” mondtam magamban, mindig ezt mondják, már kívülről fújom ezt a sablondumát. Nos, tévedtem! Mármint a vízbelépést követően azonnal látszott, hogy ez a zátony valahogy tényleg más. Olyan gigantikus méretű korallok sorakoztak alattunk, hogy nem győztem forgolódni, pozíciót találni kamerámnak. Alig értünk le 12-15 m mélyre, én már meg is torpantam. Mind a fényviszonyok, mind a látnivalók annyira lenyűgözőek voltak, hogy engem kamerámmal gyakorlatilag odaszögeltek a zátonyfalhoz. Gondoltam is magamban, nem jó mindjárt a hetet a leglátványosabb merülő helyen kezdeni, de megint tévedtem. A következő merülések egyre látványosabb, és egyre kalandosabb korallszirtekhez vezettek. Voltak gigantikus agykorallok, melyeket papagájhalak legeltek le, és pont úgy néztek ki, mint egy Sci-fi filmben az UFO-k által feliratozott barlangfalak. Kicsit odébb torony alakú képződmények körül méretes, legyezőszerű, lapos szerkezetek építettek álmennyezetet, így alakítva ki maguk alatt hatalmas termeket, melyek közepén orgonasíp szerűen magasodtak a korallok. Másutt sziklák között szerteágazó, barlanghoz hasonlító csatornarendszert vájt ki az áttörő áramlat. A sziklákra nőtt élővilág szépen felvette az áramlat irányát, és úgy mutatták az utat, mint útjelző táblák az országút szélén. Mi csak beállítottuk a lebegési magasságot, és meglovagoltuk az áramlatot. Vicces volt, mikor egy pillangóhal mellém sodródott és nézte, ahogy szintén utazom az áramlattal. Együtt potyáztunk, szerencsére nem jött a kalauzhal :-)

A negyedik napon a kapitány a hajnali kikötés közben Sataya-nál látott egy nagyobb delfinrajt a közelben. Kortyolgattuk a kávét (mármint én, mert más nem kávézott), és közben azon tanakodtunk, közel két órával később mennyi az esélye annak, hogy még ott lesznek, ha odamegyünk. Végül csak négyen ültünk be a zodiákba… és mennyire jól tettük! Elsőre csak párat pillantottunk meg, és elég határozottan tempóztak, így csak messziről láttuk őket tovaúszni. Majd lassítottak, és visszafordultak. Mire kettőt pislogtunk, már minden irányból füttyögő, kattogó hangkavalkád vett minket körül, és csak lebegtünk, ámulva a hatalmas delfinraj közepén. Kb. 50-70 cikázó vidámság keringett körülöttünk, és jöttek egészen közel. Szinte karnyújtásnyira. Majd annál is közelebb! Az egyik megállt előttem, majd alattam átúszva kiugrott a vízből, és újra előttem landolt. Kávzi átugrott, megint megállt és nézett. Mintha azt mondta volna: na öreg, ezt csináld utánam :-) A korallbarlangban azt gondoltam, hogy annál nagyobb élményben nem lesz részem ezen az úton, de ez a delfintánc messze felülmúlt mindent. Elképesztő volt! Megfogott az élmény...

Amikor eljött az út utolsó napfelkeltéje, és már a kikötő felé vettük az irányt, én megint a hajó orrában ülve néztem az előbújó napkorongot okkersárga színében. A kapitány mosolygott, már megszokta, hogy minden reggelem ott töltöttem. A víz nagyon nyugodt volt, szinte feszített víztükrön haladt a hajónk. Pörögtek a gondolataim, annyi élményben volt részem a héten. Nagyon szeretem ezt az arcát törékeny világunknak, szeretem harapni a sós levegőt. Tisztelettel gondolok a tengerek, óceánok hatalmas méretére, sajátos élővilágára ... és tudom, hogy újra meg újra vissza fogok jönni!

Viktor

<<Vissza a főoldalra